Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pingvin és a fóka

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a Jeges tenger legtávolabbi csücskénél élt egy pingvin család és egy fóka család.

A pingvin és a fóka család gyermekei nagyon jó barátságban voltak, igaz, olykor-olykor veszekedtek egymással.

-          Én jobban tudok úszni! kezdte el az élcelődést az egyik napon a fóka gyerek.

-          Ez nem igaz! Én gyorsabb és ügyesebb vagyok nálad! – válaszolta sértődötten a pingvin.

-          Tudod mit? – mondta a fóka. – Versenyezzünk egymással!

-          Rendben! A mérkőzés időpontja legyen holnap délután, ússzunk az egyik jégtömbtől a másikig.

-          A győztes jutalma öt hal legyen – harsogta a fóka, - bírónak a jegesmedvét kérjük föl!

A gyerekek ebben megegyeztek, békésen elváltak egymástól, és izgatottan várták a másnap délutánt.

Másnap délután a Jeges tenger összes lakója a rajtvonalnál sorakozott. A fóka és a pingvin a rajthoz állt, a jegesmedve számolni kezdett:

-          Három, kettő, egy, rajt!

Elindult a küzdelem, a szurkolók hangosan bíztatták a versenyzőket:

-          Hajrá pingvin! Hajrá fóka! Győzzön a jobbik!

A fóka két pingvinhosszal vezetett, már majdnem beért a célba, mikor keserves sírásra lett figyelmes:

-          Jaj, jaj, beleestünk a vízbe, nem tudunk úszni! – hallatszott a távolból.

A fóka hátranézett és látta, hogy a pingvin két testvérkéje esett a vízbe. Nem törődve a versennyel, gyorsan hátraúszott, hogy kimentse a bajba jutott kicsinyeket. Látta ezt a pingvin is, de számára fontosabb volt a győzelem, így úszott tovább a cél felé, ahová hamarosan be is érkezett.

-          Győztem! Én vagyok a győztes! – kiáltotta büszkén, de senki nem figyelt rá.

Ugyanis a Jeges tenger minden lakója a pingvin gyerekek megsegítésére sietett.

-          Nem te vagy a győztes – mondta a medve, - hanem a fóka, aki a testvéreid megmentéséért lemondott a győzelemről.

-          Így van! Így van! Éljen a fóka! Kiáltották most már kórusban az állatok!

A pingvin elszégyellte magát, rájött, a medvének van igaza, és megfogadta, soha többé nem fog ilyen önzően viselkedni. A győztesnek járó öt halat már ő maga adta át a fókának.

Így volt, nem így volt, érdekes kis mese volt!

 

 

 

A NAGY TENGERI KÍGYÓ

 

Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska; igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek, mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a minden­napi betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait járta.

A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be; egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még egyikük se járta meg.

A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény, amelynek a végét se látták; csak nyúlott, nyúlott, s ha hozzáért egy kicsi halhoz, vagy agyonnyomta, vagy olyat ütött rajta, hogy a szegény kis hal élete végéig nyöghette. Az apró halak, de még a nagy halak is fenn a tenger színén, lenn a tenger mélyén, riadtan iramodtak szét előle, a súlyos testű, óriási szörnyeteg pedig egyre mélyebbre merült, egyre hosszabbra nyúlott, sok-sok mérföld hosszúra - talán az egész tengert végigérte.

Halak, rákok, csigák, minden úszó, minden csúszó teremtmény észrevette a roppant szörnye­teget, az ismeretlen fajtájú tengeri angolnát, amely egyszerre csak közébük ereszkedett.

Micsoda hal, micsoda kígyó lehetett az? Ugye, mi tudjuk? Az a sok-sok mérföld hosszú távírókábel, amit Európa meg Amerika között vezettek át a tenger mélyén az emberek.

Nagy volt a riadalom, a lótás-futás a tenger bennszülött lakói között, amerre a távíróhuzalt vezették. A repülőhalak olyan magasan csapongtak a víz fölött, mint még soha, mások a tenger fenekére menekültek, s olyan sebesen fúródtak lefelé a vízben, hogy előbb leértek, mint a nagy, fekete kígyó. Még a tőkehalak meg a félszegúszók is megrémültek, akik eddig békésen vadászgattak társaikra a tenger mélyén.

Néhány ijedősebb tengeri uborka úgy megrettent, hogy kiköpte a gyomrát, de azért tovább élt, mert ilyen a természete. Sok homár és tengeri rák előbújt kemény páncéljából, s bizony, a lábával fizetett érte.

A nagy felfordulásban, világrengésben az ezernyolcszáz testvér is szétszóródott, s nem is találták meg egymást soha többé. Csak egy fél tucat maradt közülük együtt, csöndesen meghúzódva vártak egy jó darabig, aztán mikor elszállt első ijedelmük, körülnéztek.

Néztek fölfelé, néztek lefelé, s a mélyben látni vélték a roppant szörnyeteget, ami úgy meg­rémítette a tenger apraját-nagyját. A szörnyeteg ott pihent a tenger fenekén, nem látták a végét; vékony volt, az igaz, de nem tudhatták, milyen vastaggá dagadhat, sem azt, hogy milyen ereje van. Békén feküdt a fövenyen, de ezt teheti alattomosságból is.

- Feküdjék csak, ahol van! Ne törődjünk vele! - mondták az óvatosabb halacskák, de a leg­kisebbikük kíváncsi volt rá, miféle szerzet lehet az a kígyó. Felülről szakadt közébük, úgy gondolták, hogy odafönn tudhatnak meg róla legtöbbet, felúsztak hát a tenger sima színére. Találkoztak a delfinnel, a tenger vidám csavargójával, aki bukfencet is tud vetni a víz fölött, s igen jó szeme van - no, ez biztosan tud valamit! Meg is kérdezték nyomban, de a delfin csak magával volt elfoglalva meg a bukfencezéssel, nem látott semmit, nem tudott semmit, hát csak hallgatott, s úgy tett, mintha büszkeségből nem válaszolna.

Mentek hát a halacskák a fókához. Az éppen akkor merült a víz alá, s meglehetősen udvarias volt velük, bár a kis halakat meg szokta enni. De aznap véletlenül tele volt a bendője, s ez nagy szerencse volt. A fóka már valamivel többet tudott, mint a delfin.

- Néhány éjszakát egy parti sziklán töltöttem, s onnan jól megfigyelhettem a szárazföldet. Alattomos élőlények lakják, a maguk nyelvén embereknek nevezik magukat, s az életünkre törnek. Igaz, legtöbbször sikertelenül, én magam is megmenekültem tőlük, s az a tengeri angolna is, akiről kérdezősködtök. Mert ez az angolna eddig az emberek fogságában volt, a szárazföldön, isten tudja, meddig. Aztán egyszer csak hajóra tették, hogy egy tengeren túli országba szállítsák. Láttam, mennyit küszködtek vele, míg végül is legyőzték, de csak azért, mert a szárazföldön igen elgyöngült. Hengergették, göngyölgették, aztán kihúzták hosszúra, de egyszer csak kicsusszant a kezükből. Pedig az emberek nagyon erőlködtek, százan meg százan tartották lefogva. Mégis kitépte magát a kezükből, s lemenekült a tenger mélyébe; azt hiszem, jó ideig ott is maradt.

- Mért olyan vékony? - kíváncsiskodtak a halacskák.

- Mert kiéheztették - felelte a fóka. - No de most majd erőre kap, hamarosan megint olyan kövér lesz, mint régen. Én úgy gondolom, ő az a nagy tengeri kígyó, akitől úgy rettegnek az emberek, és akiről annyit beszélnek! Én nem láttam még soha, nem is igen hittem benne, de most azt sejtem, ő lehet az! - mondta a fóka, s már alá is bukott a vízbe.

- Milyen okos, mennyit tud! - lelkesedtek a halacskák. - Sose voltunk még ilyen okosak. Csak hazugság ne legyen, amit mondott!

- Merüljünk le, és járjunk a végére! - javasolta a legkisebbik. - Útközben pedig a mások véleményét is meghallgathatjuk.

- Mi bizony a legkisebb uszonyunkat se mozdítjuk, hogy a végére járjunk! - mondták a testvérei, és lustán elúsztak másfelé.

- Hát én mozdítom! - szánta el magát a legkisebbik, s már süllyedt is lefelé a mélybe, de jó messze a nagy tengeri kígyótól. A kis hal bekalandozta a tengeri birodalmat.

Sose látta még ilyen nagynak a világot! Nagy falkákban heringek úsztak el mellette, úgy fénylettek, mint megannyi kis ezüst csónak; a nyomukban makrélák, azok még pompásabbak voltak. Százféle formájú, százféle színű halak suhantak el mellette; áttetsző virághoz hasonló medúzák ringattatták magukat az árral; hatalmas növények imbolyogtak a tengerfenéken, öles fűcsomók, pálma alakú fák, amelyeknek egy-egy fényes kagyló volt minden levele.

Végül egy hosszú, sötét pásztát pillantott meg a víz alatt, s arra vette útját. Csak akkor látta, amikor a közelébe ért, hogy az se nem hal, se nem a tenger óriás kígyója, hanem egy elsüllyedt hajó, amelyet derékban kettéroppantott a tenger iszonyú ereje. A kis hal körülúszkálta a hajóroncsot, besuhant a kabinokba; elhagyatott volt minden, egy lelket se látott, vízinövények nőtték be a hajó deszkáit, mélységes csend volt. A kis halat félelem fogta el, s eliramodott oda, ahol napfény szűrődött át a vízen, s halak sokadoztak. Útközben egy roppant nagy, fiatal cethallal találkozott.

- Jaj, le ne nyelj! - rimánkodott neki már messziről a halacska. - Fél fogadra se lennék elég, akkorka vagyok, úgyse laknál jól velem. Nekem meg olyan szép az élet!

- Akkor meg minek járkálsz itt a mélyben, ahová ti sohasem merészkedtek? - rivallt rá mérgesen a cet.

A halacska, a legkisebbik, elmondott neki mindent, amit tudott a végtelenbe nyúló angolnáról vagy mi a csodáról, amely a tenger színéről merült le hozzájuk, s megijesztette a tenger legbátrabb lakóit is.

- Lám, lám! - mondta a cet, s olyan tömeg vizet szívott fel, hogy amikor kifújta, mintha szökő­kút támadt volna a tenger színén. - Lám, lám! Most már tudom, mi csiklandozta meg a hátamat, amikor megfordultam. Azt hittem, valami hajóárboc, amit fogpiszkálónak szoktam használni. De az nem errefelé volt ám! Jóval kijjebb hever valahol. Utánanézek, most úgysincs egyéb dolgom, ráérek!

Azzal előreúszott, a halacska meg utána, de nem közvetlenül utána, mert a roppant cet nyomában sebesen rohanó ár támadt a tenger vizében. Útjukban egy cápával meg egy öreg kardhallal is találkoztak, ők is hallották már hírét a sok-sok mérföld hosszú, vékony tengeri kígyónak, de látni még nem látták, s nagyon kíváncsiak voltak rá.

Egy macskacápa is hozzájuk csatlakozott.

- Veletek tartok! - mondta. - S ha az a nagy tengeri kígyó egy horgonykötélnél nem vastagabb, egyszerűen kettéharapom! - Azzal kitátotta a száját, és megmutatta hat sor fogát. - Még egy hajóhorgonyon is nyomot hagy a fogam, hogyne tudnék akkor elbánni egy angolnával!

- Én már látom! - kiáltotta izgatottan a nagy cethal. Azt hitte, neki élesebb a szeme, mint a többinek. - Nézzétek, hogy suhan, hogy fordul, tekergőzik! De csak egy angolna közeledett feléjük, egy sok rőf hosszú, igazi angolna. - Hiszen ezt már máskor is láttam errefelé! - mondta a kardhal. - Nem zavar ez sok vizet! Egyetlenegy nagy hal se ijed meg tőle.

Felvilágosították, hogy nem ezt keresik, hanem az új angolnát, vagy ahogy mások nevezik, a nagy tengeri kígyót. Aztán hívták az igazi angolnát, tartson velük felfedező útjukon.

- Ha hosszabb, mint én - fenyegetőzött az angolna -, akkor nem állok jót magamért!

- Velünk is meggyűlik a baja! - mondták harciasan a többiek. - Elegen vagyunk, nem félünk! - Azzal továbbsuhantak.

Egyszer csak egy csodálatos szörnyeteg állta útjukat, nagyobb, mint valamennyien együttvéve. Olyan volt, mint egy tengerbe merült sziget.

Csak nagy sokára látták meg, hogy egy öreg cethal. Fejét benőtték a vízinövények, hátán annyi kagyló, csiga, osztriga tapadt meg, hogy fekete bőre csupa folt volt tőlük.

- Gyere velünk, öregapó! - hívták. - Új hal tolakodott közénk, nem tűrhetjük meg a birodal­munkban!

- Én bizony nem mozdulok innen, örülök, hogy fekhetem! - mondta a vénséges vén cethal. - Hagyjatok békén, ne zavarjátok a nyugalmamat! Jaj, jaj, nagyon beteg vagyok! Csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, ha fölvánszorgok a víz színére, s a hátamat kiemelem a vízből. Odagyűlnek hozzám a kedves vízimadarak, és letisztogatják a hátamat; igen jólesik, hacsak belém nem vágják a csőrüket, mert néha bizony jól belehasítanak a hájamba! Ó, jaj, de beteg vagyok!

- Ez csak képzelődés - intette le a fiatal cet. - Én bizony mindig jól érzem magam. Egy hal sose lehet beteg.

- Bocsánat, hogy ellentmondok! - nyögte a vén cethal. - Az angolna bőrbajos, a csukának himlője van, s valamennyien gyomorbajosok vagyunk.

- Képtelenség! - mondta a cápa, s rá se hederített többet az öreg cetre. A többieknek is más gondjuk volt.

Végre odaértek arra a helyre, ahol a kábel vonult. Végignyúlik az egész tengeren, Európától Amerikáig; zátonyokon és iszapmezőkön, sziklaerdőkön meg tengeri növények sűrűjén, piros korallerdőkön vezet át az útja, át a víz változó sodrain, tengermélyi örvényeken, ezerfelé halak seregén, amelyek olyanok, mint az ősszel útra kelő madárcsapat. Olyan moraj, csobogás, zúgás van odalenn a mélyben, hogy elképzelni se tudjuk. Ebből a zúgásból marad egy kicsi a nagy-nagy tengeri csigákban: meghallod, ha a füledhez tartod. Mondom, odaértek.

- Ott lapul! - mondta a legnagyobbik hal, s azt mondta a legkisebbik is. Persze, a távírókábel­ből csak egy darabkát láttak, elejét-végét nem is láthatták volna.

Szivacsok, polipok, medúzák emelkedtek föl a mélyből, fölébe lebbentek, ráhajoltak, s ezért hol eltűnt, hol megint látni lehetett. Tengeri sünök, csigák, apró rákok sokadoztak körülötte, óriási pókok, amelyek egész sereg apró csúszómászót cipeltek a hátukon, kíváncsian ácsorog­tak mellette; sötétkék tengeri uborkák - vagy hogy is hívják azt a furcsa állatot, amelynek egész teste egyetlen gyomor - körültapogatták az új tengeri állatot, amely hívatlan közébök süllyedt. Gadócok, tőkehalak forogtak erre-arra, hogy minden irányba figyelhesse­nek. A fenék­járó küllő, amely az iszapba fúrja magát, s onnan les ki kocsányos szemével, mozdu­latlan várta, ugyan mi lesz ebből a nagy sürgésforgásból.

A távírókábel mozdulatlan feküdt a tenger fenekén. De élet lüktetett, és gondolatok cikáztak benne: emberi gondolatok futottak rajta keresztül.

- Alattomos állat! - mondta a cethal. - Ha nem vigyázok, még megüti a hasamat, pedig az a gyönge oldalam.

- Tapogassuk meg, miféle - indítványozta a polip. - Én már megérintettem hosszú karjaimmal, vékony ujjaimmal, de most erősen megmarkolom!

S már nyújtotta is leghosszabb és leghajlékonyabb karját a távírókábel felé. - Pikkelye nincs - állapította meg -, de bőre sincs. Azt hiszem, nem hoz eleven fiakat a világra.

Az angolna egész hosszában melléje feküdt, és jól kinyújtózott.

- Hosszabb nálam! - szögezte le mérgesen. - De hát az nem elég. Se gyomra, se bőre - mit képzel ez?

A cet, a fiatal, erős cet, olyan mélyre ereszkedett, mint még soha.

- Miféle vagy? - szólította meg a kábelt. - Halféle? Növényféle? Vagy emberi szerzet? Mert akkor bizony nem tudsz megélni idelenn!

De a kábel nem válaszolt - nem is szokott soha. Gondolatok cikáznak át rajta, emberi gondo­latok, amelyek mérföldeket tesznek meg egyetlen pillanat alatt, s a föld két sarkát kötik össze.

- Felelj, vagy ízekre tépünk! - fenyegette meg a hirtelen természetű cápa, s a többiek is bátor­ságra kaptak: - Felelj, vagy ízekre tépünk!

De a kábel még ettől se ijedt meg. Másfelé kalandoztak a gondolatai, mert hogy voltak gondo­latai, az bizonyos.

„Harapjatok ízekre! - gondolta békésen. - Legföljebb majd felhúznak és megjavítanak, megtörtént ez már a rokonaimmal is, kisebb vizekben."

Nem felelt, mert egyéb dolga volt: üzenetek jöttek-mentek a testén keresztül, s ezekért ő volt felelős.

Odafönt alkonyodott, ahogy az emberek mondják; tűzvörös volt a napkorong, vörösre izzította a felhőket is, megragyogtatta szélüket.

- Éppen jó ez a vörös világítás - mondták a polipok. - Most majd szemügyre vehetjük ezt a szörnyeteget!

- Rohanjunk rá! Előre! - kiáltotta a macskacápa, s kimutatta mind a hat sor fogát.

- Előre! Előre! - adta tovább a jelszót a kardhal, a cet meg az angolna, s nekiiramodtak. A macskacápa rohant, az élen, s éppen bele akart harapni a távírókábelbe, amikor a kardhal nagy izgalmában az ő hátsó felébe döfte a kardját. Elrontott vele mindent: a macskacápának nem volt ereje harapni.

De nagy felfordulás lett odalenn! Egymásnak rontott a sok nagy hal, kis hal, tengeri uborka, csiga, rák, s marta, cibálta, püfölte egymást veszettül. A kábel meg békésen nyúlott a tenger fövenyén, s végezte a kötelességét, amit helyesen tett.

Odafönn koromsötét éjszaka terült mindenre, de a tenger mélyét élőtények milliói világították be.

Parányi rákok fénylettek a sötétben, gombostűfejnél is alig nagyobbak. Bizony különös ez, de igaz.

A csepp rákok fényénél tengeri lények ezrei bámulták a kábelt.

- Ki lehet, mi lehet?

Ez bizony nagy kérdés volt.

Akkor úszott közébök egy öreg tengeri rozmár. Nőstény volt, farkával és rövid karjaival evezett, fejét hínár fonta körül, kagylók lepték be, amire az öreg rozmár nagyon büszke volt.

- Látom, tudományra szomjaztok valamennyien, tudni szeretnétek, miféle lény ez. Az egész tengeri birodalomban én vagyok az egyetlen, aki ezt megmondhatom nektek, de ennek fejében szabad legelőt kérek a tenger fenekén magamnak és egész családomnak. Hal vagyok csakúgy, mint ti, de még több valamivel: csúszómászó is. Én vagyok a legokosabb élőlény a nagy tengeri birodalomban, mert tudomásom van mindarról, ami idelenn történik, meg arról is, ami odafönn megesik. Én mondom nektek: ez a lény, amin nem tudok eligazodni, fölülről szállt le közétek, s ami onnan alászáll, az vagy halott, vagy azzá lesz, hát nem árt senkinek. Hagyjátok békén, feküdjön, ahol van. Emberek keze munkája!

- Én úgy nézem, több annál! - szólt közbe a mi halacskánk.

- Fogd be a szádat! - rivallt rá a tengeri rozmár.

- Senkiházi! - támadtak neki a többiek, s mondtak rá még csúnyábbakat is. A rozmár aztán megmagyarázta a tenger népének, hogy a szörnyeteg, amely szót sem ejt soha, csakis emberi kéz műve lehet. Befejezésül rövid elmefuttatást tartott az emberi nép alattomos természetéről.

- Tőrbe csalni bennünket, ez az életük célja - mondta. - Hálókat vonnak, csalétket tűznek horogra, azzal csábítgatnak bennünket. Ez is valami horogzsinegféle, az ostoba emberi nép azt hiszi, hogy beleharapunk! De mi nem vagyunk ostobák! Hozzá se érjetek, mert sárrá meg iszappá omlik szét. Rozoga tákolmány minden, ami felülről jön, nem jó semmire!

- Nem jó semmire! - visszhangozták a többiek. Egy véleményen voltak a rozmárral, hogy egyáltalán legyen véleményük.

Csak a mi halacskánk gondolt mást: „Én úgy sejtem, hogy ez a végtelen hosszú, vékony kígyó a legcsodálatosabb hal az egész tengeri birodalomban!"

- Bizony, a legcsodálatosabb! - feleljük neki mi, emberek, mert ez az igazság. Dalok és mondák már régóta beszélnek a nagy tengeri kígyóról.

Az emberi okosság szülötte, az emberi ész vitte le a tenger mélyére, a keleti parttól a nyugati partig; olyan sebesen szállnak rajta a hírek, üzenetek, mint amilyen sebesen a nap fénye ér le a földünkre. Nőttön-nő az ereje, s a hossza átöleli az egész földkerekséget, háborgó tengerek meg üvegsima vizek alatt, ahova úgy néz a hajósnép, mintha a tiszta égbe nézne, s a mélyben színesen villódzó haltestek tűzijátékában gyönyörködik.

A tenger mélységes mélyén nyugszik a kígyó, az áldott csodakígyó, amely tulajdon farkába harap: körülfogja a világot. Fejjel rohannak neki a halak, a rákok, mert máig sem értik, miféle lény lehet az, amely felülről szállt közébük. Mi tudjuk: az emberiség gondolatokkal teli, százféle nyelven beszélő, mégis néma hírkígyója, a kor legnagyobb tengeri csodája - a nagy tengeri kígyó.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

dunaújváros

(panna, 2008.10.30 15:51)

Szerintem nagyon jó csak így tovább !